Miért vagyunk ennyire kritikusak önmagunkkal?

Lehet, hogy te is észrevetted már, milyen könnyen válunk saját magunk kritikusává. Elég, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan szerettük volna, hibázunk, vagy nem úgy viselkedünk, ahogyan szerintünk kellett volna, máris megszólal bennünk egy hang: ezt jobban is csinálhattad volna, miért mondtad ezt, más biztosan ügyesebben megoldotta volna. Ez az érzés, hogy valamilyen módon nem vagyunk elég jók, életünk szinte bármely területén megjelenhet.

Ha elkezdünk figyelni arra, mi zajlik bennünk egy átlagos napon, meglepő lehet, milyen gyakran értékeljük saját magunkat. Ezt jól csináltam, ezt nem kellett volna, itt többet kellett volna teljesítenem. Összehasonlítjuk magunkat az elvárásainkkal, a korábbi önmagunkkal vagy másokkal. Olyan megszokott ez a működés, hogy többnyire fel sem tűnik, milyen gyakran ítélkezünk magunk felett.

Tara Brach az „értéktelenség hipnózisa” kifejezéssel írja le azt az állapotot, amikor annyira belemerülünk abba a meggyőződésbe, hogy valami nincs rendben velünk, hogy már szinte észre sem vesszük. Ilyenkor egy történetet hiszünk el önmagunkról. Ebben a történetben folyamatosan azt keressük, min kellene változtatnunk, miben kellene fejlődnünk, mit kellene kijavítanunk magunkon ahhoz, hogy végre rendben legyünk.

Gyerekként rengeteg mindent kell megtanulnunk arról, hogyan működik a világ és hogyan lehet benne kapcsolatban lenni másokkal. Figyeljük a szüleinket, a tanárainkat, a társainkat, és a reakcióikból próbáljuk megérteni, mi elfogadható és mi nem. Közben következtetéseket vonunk le saját magunkról is.

Ha például egy gyerek figyelemre vágyik, de anyukája türelmetlenül reagál rá, még nem feltétlenül képes arra gondolni, hogy: "oh, anya csak fáradt vagy túlterhelt". Könnyen saját magára vonatkoztathatja a reakciót: túl sok vagyok, nem kellene ennyit kérnem. Ha bizonyos tapasztalatok és üzenetek ismétlődnek, kialakulhatnak bennünk elképzelések arról, milyenek vagyunk, mit szabad éreznünk és hogyan kell viselkednünk ahhoz, hogy elfogadjanak bennünket.

Így válhatnak a külső üzenetek fokozatosan belsővé. Egy idő után már nincs szükség arra, hogy valaki más mondja meg, mit csinálunk rosszul, mert megtanultuk elmondani saját magunknak. Ha pedig ez a hang nagyon erőssé válik, már nem azt gondoljuk, hogy valamit rosszul csináltam, hanem azt, hogy velem van valami baj. Ez könnyen összekapcsolódhat a szégyennel és azzal az érzéssel, hogy valamilyen módon nem vagyunk méltók a szeretetre vagy az elfogadásra.

Elsőre furcsának tűnhet, de az ítélkezésnek lehet egyfajta védelmi funkciója is. Gyors válaszokat ad, segít eligazodni, és valamiféle kiszámíthatóságot teremt. Megmondja, mi helyes és mi helytelen, milyennek kell lennünk ahhoz, hogy elfogadhatók maradjunk. Még az a meggyőződés is adhat valamiféle biztonságot, hogy „velem van a baj”, hiszen legalább van magyarázatunk arra, ami történik.

A belső kritikus visszatarthat attól is, amitől félünk: a kudarctól, az elutasítástól vagy attól, hogy mások nem fogadnak el bennünket. Ha nem próbálkozom, nem kell szembesülnöm a kudarccal. Ha nem mutatom meg magam, kisebb az esélye annak, hogy elutasítanak. Rövid távon ez biztonságot adhat, hosszabb távon azonban egyre szűkebbé teheti azt a teret, amelyben élni merünk.

Közben kialakulhat bennünk egy kép arról is, milyennek kellene lennünk ahhoz, hogy szerethetők legyünk. Ha azt tanultam meg, hogy a düh nem elfogadható, megpróbálhatom elrejteni. Ha azt tapasztaltam, hogy akkor kapok elismerést, amikor kedves és alkalmazkodó vagyok, megpróbálhatok mindig így viselkedni. Minél több részünket próbáljuk elrejteni, annál nehezebbé válik, hogy önazonosan legyünk jelen a saját életünkben.

Ha mélyen hiszünk abban, hogy valami nincs rendben velünk, könnyen életünk egyik fő projektjévé válik saját magunk megjavítása. Önmagában természetesen nincs semmi baj a változás vagy a fejlődés vágyával. A nehézség akkor kezdődik, amikor mindez abból indul ki, hogy jelenlegi formánkban valami baj van velünk.

Ilyenkor könnyen létrejön egy önmagát erősítő kör: azért próbálom folyamatosan megváltoztatni magam, mert nem érzem magam elég jónak, miközben az állandó javítási kísérleteimmel újra és újra azt üzenem magamnak, hogy valóban nem vagyok rendben úgy, ahogy vagyok. Az önelfogadás nem azt jelenti, hogy tökéletesnek látjuk magunkat, vagy hogy többé nem akarunk változni. Inkább azt, hogy a tökéletlenségünket nem használjuk újabb bizonyítékként arra, hogy valami baj van velünk.

A buddhista tanításokban található két nyíl példázata jól megmutatja, hogyan adhatunk további szenvedést ahhoz, ami már eleve fáj. Az első nyíl mindaz, amit az életben nem tudunk elkerülni. Érhet bennünket veszteség, elutasítás, kudarc, megjelenhet bennünk félelem, szorongás vagy szomorúság. A második nyíl akkor érkezik, amikor elkezdjük megítélni saját magunkat azért is, ahogyan reagálunk arra, ami történik.

Szorongunk, majd azt mondjuk magunknak, hogy nem kellene ennyire szoronganunk. Visszatérünk egy régi szokásunkhoz, és hibáztatni kezdjük magunkat: miért nem tudok végre megváltozni? Szomorúak vagyunk, és azt gondoljuk, már rég túl kellene lennünk ezen. Ilyenkor már nemcsak az fáj, ami eredetileg történt, hanem az önmagunkkal feletti ítélkezés is.

A mindfulness meditáció gyakorlása nem azt jelenti, hogy egyszer csak megszűnik az ítélkező elménk. A gyakorlás abban segíthet, hogy egyre hamarabb felismerjük, mi történik bennünk. Észrevehetjük az első nyilat: a félelmet, a szégyent vagy a fájdalmat, és azt is, amikor az eredeti nehézség mellé magunkba döfjük a második nyílat is, ítélkezésünkkel. Ez a felismerés teremthet egy kis teret arra, hogy ne automatikusan kövessük tovább ezt a megszokott működést és törődést vigyünk az éppen aktuális tapasztalatunkba.

Nem az a cél tehát, hogy soha többé ne jelenjen meg a belső kritikus, hanem hogy egyre inkább felismerjük a hangját, és ne tekintsünk automatikusan igazságnak mindent, amit mond. Attól, hogy egy gondolat a saját hangunkon szólal meg, még nem feltétlenül igaz. És emlékeztethetjük magunkat arra is, hogy nem kell tökéletessé válnunk ahhoz, hogy törődéssel forduljunk önmagunk felé.

Ha járnád velünk, - belső kritkius társakkal - az utat, szeretetettel várunk gyakorlóalkalmainkon.