Mi haszna a tudatos jelenlétnek?

Amikor befejeződött a kétéves meditációs oktatói képzésem, az egyetemen egy csendes ceremóniával zártuk le ezt az időszakot. Meditáltunk, és közben megemlékeztünk mindazokról, akik valamilyen formában támogatták az utunkat. Felidéztük a tanítóinkat, hálát adtunk nekik, majd tovább mentünk, az ő tanítóikig, és mindazokig, akik előttünk jártak ezen az úton. Jó volt érezni, hogy nem egyedül haladunk, hanem egy hosszú, élő hagyomány részei vagyunk.

Az egyik ilyen tanító a tanítványi láncolatba, ahova tartozom: Dipa Ma. Az ő élete és tanításai mély nyomot hagytak bennem. Amikor Jack Kornfield egyszer megkérdezte tőle: „Mi van az elmédben?”, Dipa Ma ennyit válaszolt: szeretet, koncentráció és béke. Nem tudom, kinek mit jelent ez a mondat, de számomra nagyon sokat. Egy olyan belső állapotról beszél, amelyet ha elér az ember biztosan nyugodtan élheti már az életét.

Egyszer megkérdezték tőle azt is, hogy mi haszna a tudatos jelenlétnek. A válasza egy egyszerű történet volt. Azt mondta: képzeld el, hogy valaki elmondja neked, hogy a város túloldalán, egy fa tövében kincsek vannak elrejtve. Elindulsz, de útközben folyton megállsz. Veszekedő embereket látsz, egy esküvőt, egy tömeget a téren. Mindig történik valami, ami leköti a figyelmed. Megállsz, nézelődsz, majd továbbindulsz egészen addig, amíg újra és újra le nem térsz az utadról. Ha nem vagy tudatos, mondta, soha nem érsz el a fához. Nem azért, mert nincs ott a kincs, hanem mert mindig elviszi valami a figyelmed. A tudatos jelenlét abban segít, hogy továbbmenj. Hogy ne ragadj bele mindenbe, ami felbukkan az utadon.

Engem ez mélyen megérintett. Nem azért, mert egy gyors megoldást ígér, hanem mert azt mondja, hogy van út. Buddha tanításait gyakran a négy nemes igazságban foglalják össze: van szenvedés, van oka, van vége, és van egy ösvény, amely oda vezet. Számomra a tudatos jelenlét nem elmélet, hanem ennek az ösvénynek a gyakorlása a mindennapokban.

Mindig fontosnak tartom hangsúlyozni, ez az út, nem csodaszer. Nem helyettesíti a felelősségvállalást, és nem spórolja meg a munkát. Senki nem tudja helyettünk végigjárni az utat. A tudatos jelenlét megmutathatja az irányt, de a lépéseket nekünk kell megtennünk.

Gyerekkoromban sokáig hittem abban, hogy majd történik valami, hogy eljön valaki, vagy bekövetkezik egy fordulat, ami megszünteti a szenvedésemet. Sokáig vártam és közben, anélkül hogy észrevettem volna, magamnak és másoknak is fájdalmat okoztam. Nem azért, mert rossz ember voltam, hanem mert nem tudtam, hogyan vállaljak felelősséget a saját életemért.

Van lehetőség a változásra, de a döntést nem lehet másra átruházni, és a kitartást sem. Az út nem mindig könnyű, mert előbb-utóbb találkozunk önmagunkkal. Nem csak az erős és szerethető részeinkkel, hanem azokkal is, amelyek sérülékenyek, dühösek, szomorúak, kétségbeesettek vagy épp ítélkezőek.

A hétköznapokban ezeket az érzéseket gyakran elfedjük. Elfoglaljuk magunkat, eltereljük a figyelmünket, továbbmegyünk. A tudatos jelenlét viszont arra hív, hogy megálljunk, és elkezdjünk kapcsolatba lépni velük. Nem azért, hogy eltűnjenek, hanem hogy megértsük őket.

Ha hajlandóak vagyunk erre, a nehéz érzések idővel veszítenek az erejükből. Nem uralkodnak többé rajtunk. Lassan megjelenik az önelfogadás, és ezzel együtt egy mélyebb megkönnyebbülés. A jólét már nem attól függ, hogy mi történik körülöttünk, hanem abból a belső békéből fakad, amelyet lépésről lépésre magunknak teremtünk meg.

Öleljen át a szeretet,

Aliz