Sosem tudok ellazulni

Volt egy időszak az életemben, amikor a „lazíts” vagy az „engedj el” mondatok nem megnyugtattak, hanem még idegesebbé tettek. Amikor valaki ezt mondta, a testem nem ellazult, hanem még jobban megfeszült. Mintha ezek a szavak valami ismeretlenbe taszítottak volna, ahová nem volt biztonságos belépni.

Sokáig azt hittem, velem van a baj, hogy biztosan nem csinálom jól. Később értettem meg, hogy nem erről volt szó. A testem egyszerűen nagyon korán megtanulta, hogy nem szabad elengedni. Nem volt olyan tér, ahol a teljes ellazulás megengedett lett volna. Nem volt olyan kapcsolat, ahol a pihenés biztonságos lett volna. Így a feszülés nem egy átmeneti állapot lett az életemben, hanem az alap.

Idővel aztán rájöttem, hogy a feszültség nem az ellenségem, hanem a védekezési stratégiám. A testem évekig állandóan készenlétben állt és figyelt, várta a következő "bajt." Ez a működés sokszor segített a túlélésben, egyben tartott. A testem az évek alatt megtanult szorítani és ezt a szorítást, nem tudta csak úgy elengedi, mert valaki azt mondta, hogy most már minden rendben van, lazíts.

Amikor meditálni kezdtem, meglepett, hogy a meditáció nem mindig hozott megkönnyebbülést. Volt, hogy a csend túl sok volt, a befelé figyelés pedig nyugtalanító. Egy idő után lassan megértettem, hogy nem az ellazulás a feladat, nem is a megnyugvás, hanem a kapcsolat. Az, hogy a testem megérezze, hogy nem kell megváltoznia ahhoz, hogy jelen lehessen, nem kell lenyugodnia, nem kell máshogy lennie. Aztán lassan, egészen váratlanul, megjelent egy nagyon egyszerű felismerés: Jé, itt vagyok, és ebben a pillanatban nem történik baj.

A gyógyulás nem nagy élményekkel kezdődött, nem azzal, hogy eltűnt a feszültség. Inkább apró jelekkel, egy kilégzéssel, ami magától hosszabb lett és kicsit engedtek az izmaim. Egy pillanattal, amikor nem akartam megjavítani magam, egy érzéssel, hogy talán most nem kell menekülni, maradhatok.

Az önegyüttérzés itt vált valódivá számomra. Nem mint érzelem, hanem mint döntés. Annak az eldöntése, hogy nem fordulok el attól a részemtől, amelyik nem tud ellazulni, nem sürgetem, nem szégyenlem, nem próbálom megváltoztatni. Egyszerűen csak ott maradok vele. Ez az ott maradás lassan olyasmit adott a testemnek, amit korábban nem ismert. Azt az élményt, hogy feszülten is elfogadható vagyok.

Az ellazulás végül nem úgy érkezett meg, ahogy elképzeltem, nem csendként, nem békeként, hanem biztonságként. Azt éreztem, most nem kell máshol lennem és nem kell másmilyennek lennem és ebből aztán, lassan, minden más is elkezdett kinőni.

Ha érdekelnek a programjaim, várlak szeretettel: https://www.bemindful.hu/programnaptar

Öleljen át a szeretet,

Aliz