Önmagunk iránti együttérzés

Az önmagunkkal való együttérzés számomra nem egy technika, hanem egy viszony. Annak a módja, ahogyan akkor fordulunk magunk felé, amikor nehéz. Amikor elfáradunk, elbizonytalanodunk, hibázunk, vagy egyszerűen csak nem vagyunk jól. Olyan ez, mintha megtanulnánk magunkkal úgy bánni, ahogyan a legjobb barátunkkal tennénk, amikor nincs jól. Nem eltávolodva, nem ítélkezve, hanem jelenléttel.

Sokunknak ez egyáltalán nem magától értetődő. Gyakran sokkal kedvesebbek, empatikusabbak vagyunk másokkal, mint saját magunkkal. Mások fáradtságát, érzékenységét könnyebben elfogadjuk, miközben magunktól elvárjuk, hogy bírjuk tovább, ne panaszkodjunk, ne gyengüljünk el. Mintha nem lenne jogunk szomorúnak, csalódottnak vagy bizonytalannak lenni. Mintha a támogatás, a gyengédség mindig csak kifelé járna.

Buddha mesélt egy történetet a két nyílvesszőről. Azt mondta: amikor az első nyílvessző belénk fúródik, az az élet fájdalma. Egy veszteség, egy kudarc, egy nehéz érzés. Ez elkerülhetetlen. A második nyílvesszőt viszont mi magunk lőjük ki. Az ítélkezéssel, az önostorozással, a belső kritikával és gyakran ez az, ami igazán fáj.

Amikor szomorúak vagyunk, kétségbeesettek vagy kimerültek, a belső hangunk sokszor nem megértéssel szólal meg, hanem támadással és azt mondja: „szedd már össze magad”, „milyen gyenge vagy”, „ez is biztos a te hibád”, „nem vagy elég”. Ilyenkor a fájdalom mellé düh, szégyen, feszültség társul. Az idegrendszer még inkább összehúzódik, készenléti állapotba kerül, és a szenvedés megsokszorozódik.

Ezek a belső hangok nem most születtek. Sokuk nagyon régi, gyerekkorunkban tanultuk meg őket, gyakran észrevétlenül. Szülőktől, tanároktól, a környezetünktől. Nem rossz szándékból. Egyszerűen így adódott tovább. Aztán ezek a mondatok belsővé váltak, annyira megszoktuk őket, hogy már fel sem tűnik, mennyit bántjuk magunkat. Mintha ez lenne a természetes.

Pedig ha őszintén ránézünk, az állandó belső ítélkezés eddig sem segített. Nem tett erősebbé, nem tett boldogabbá, nem gyógyított meg. Csak még több feszültséget, szorongást és elszigeteltséget hozott. Bármennyire is nehéz elfogadni, nem tudunk tökéletesek lenni. Érzékeny, sebezhető emberi lények vagyunk és ebben nincs semmi hiba.

Sokan közülünk nem tanultuk meg, hogyan lehet együttérzéssel fordulni a saját érzéseink felé. Nem tudjuk, hogyan kellene megvígasztalni magunkat. Az ego is gyakran tiltakozik a gyengédség ellen. Nem szeret gyengének látszani, nem szereti elismerni, hogy fáj. Inkább hibáztat, kivetít, kontrollál. Így próbál biztonságot teremteni, miközben valójában még jobban befeszül.

Az önmagunkkal való együttérzés nem azt jelenti, hogy feladjuk a felelősséget, vagy hogy mindent ráhagyunk magunkra. Azt jelenti, hogy nem hagyjuk magunkra azt a részt, amelyik szenved. Amikor nehéz érzések jelennek meg, nem fordulunk el, nem támadjuk meg magunkat, hanem megállunk, és teret adunk annak, ami van.

Idegrendszeri szinten ez hatalmas változás. Amikor nem ítélkezéssel, hanem gyengéd figyelemmel fordulunk magunk felé, a test lassan megérezheti, hogy nincs veszély, hogy nem kell védekeznie önmaga ellen. A feszültség nem azonnal oldódik fel, de már nem marad egyedül és ez önmagában is gyógyító.

Az önmagunkkal való együttérzés egy képesség. Tanulható, gyakorolható. Nem egyik napról a másikra alakul ki, hanem sok apró pillanatból. Amikor egy kicsit kevésbé szigorúak vagyunk magunkkal, amikor megengedjük, hogy nehéz legyen, amikor úgy beszélünk magunkhoz, ahogyan egy szeretett emberhez tennénk.

Ez nem önzés, épp ellenkezőleg. Minél inkább képesek vagyunk együttérzéssel jelen lenni önmagunkkal, annál természetesebben tudunk mások felé is nyitni. Nem azért, mert jobbak leszünk, hanem mert kevésbé vagyunk harcban önmagunkkal. Az önmagunkkal való együttérzés nem eltávolít az élettől, hanem közelebb visz hozzá. Egy ajándék, amit magunknak adunk és amit rajtunk keresztül aztán mások is megéreznek.

Öleljen át a szeretet,

Aliz

Ha kíváncsi lennél programjaimra:

https://www.bemindful.hu/programnaptar