Megtanulni nem reagálni

Az előszobában álltam, a párom velem szemben. Azt éreztem szétrobbanok, annyira ideges voltam. Kiabálni kezdtem. Engedtem, hogy kijöjjön, mert úgy éreztem nem tudok mást tenni. Ahogy elharsogtam, amit akartam, megkönnyebbültem és megnyugodtam, de aztán jött a szégyen, a megbánás, a bűntudat. Miért nem tudtam megint szépen, nyugodtan és higgadtan elmondani, amit szerettem volna? Annyira szörnyű, hogy ilyen vagyok. Miért nem tudok már végre megváltozni? Fogadkoztam: ok, ez volt az utolsó, legközelebb esküszöm nem csinálom ezt. Persze, nem sikerült.

Sokáig nem értettem, honnan jön ez a düh. Csak azt tudtam, hogy újra és újra lefut a minta és bármennyire is akarom és fogadkozom, hogy legközelebb más lesz, akkor is ugyanaz történik, ha jön az érzés.

Amikor elkezdtem meditálni, eleinte semmi sem változott. Aztán lassan mégis. Egyre többször vettem észre a minta lefutása közben, hogy jé, most ez történik. Nem tudtam még megállítani, de már legalább valós időben felismertem, nem csak utána. Ez volt az első lépés, amikor már a gyakorlás elkezdett hatni az életemben.

Amíg nem látjuk valós időben, mi történik bennünk, nem is választhatunk mást. Az automatizmus lefut, mi pedig sodródunk az érzésekkel vagy éppen menekülünk előlük.

A rendszeres gyakorlás megtanított megállni és együtt maradni azzal, ami van: az érzésekkel, a nyomasztó testérzetekkel, a zakatoló gondolatokkal. A meditáció mozdulatlanságában megtanultam a nem reagálás művészetét, ami fokozatosan megjelent aztán a hétköznapi életemben.

Azt szoktam mondani: teljesen nem tudunk megváltozni. Emberek vagyunk, van egy bizonyos habitusunk, mély kondicionált mintáink, de meg tudjuk tanulni, hogy 80%-ban ne ismételjük újra a mintákat, a maradék 20%-ban pedig meg kell tanulnunk megbocsátani magunknak a tökéletlenségünkért.

Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy minden nap meditálok-e. Igen, válaszoltam. Így tudom a nap érzéseit feldolgozni, szintetizálni magamban. Nem viszem tovább a következő napra azt, ami aznap ért, leteszem. Lépést tartok önmagammal. Ha nincs ez a napi megállás, a feszültségek lassan feltorlódnak és időről időre nagy robbanásokban törnek elő.

Van mód arra, hogy változzon az, ami most elviselhetetlennek tűnik. Nem egyik napról a másikra, és nem tökéletesen. De változhat, ha elindulsz felé.

Ha van kedved, gyere és gyakorolj velünk.

Kapcsolódó írás: Elveszni a gondolatokban

Öleljen át a szeretet,

Aliz